Antal Z. László: A párizsi klímacsúcs holisztikus megközelítésben

Az elmúlt két évtizedben – nem egyértelműen megválaszolható, hogy miért – a természetben történő változások közül az éghajlatváltozás váltotta ki a legnagyobb politikai, szakmai és társadalmi érdeklődést. Szociológiai szempontból ezért vált különösen fontos kérdéssé az éghajlatváltozás.

A Föld ökológia állapotáról számos „diagnózis” készült az elmúlt évtizedekben, és az ezzel a kérdéssel foglalkozó tudományos kutatások sok tekintetbe hasonló eredményekre jutottak: napjainkra a Földön az egész élővilág jövőjét fenyegető folyamatok alakult ki (Meadows,  2005, Rockström et al 2009,Vida 2009). A Föld egészének ökológiai állapotát vizsgáló kutatások eredményei alapján  azonban nem egyértelműen eldönthető kérdés, hogy az energia- és néhány nyersanyagforrás, illetve az édesvízkészletek kimerülése, a biodiverzitás csökkenése, a mezőgazdasági művelésre alkalmas talaj mennyiségének és minőségének csökkenése, az éghajlat változása, vagy valamilyen más változás tekinthető-e a társadalmak és az egész élővilág jövőjét leginkább fenyegető természeti változásnak. Abban azonban konszenzus alakult ki az ezekkel a kérdésekkel foglakozó kutatók között, hogy ezekhez a változásokhoz – a természetben történő változások mellett – az emberiség létszámának és fogyasztásának növekedése is hozzájárul. A veszélyes tendenciák felismerése után számos program, köztük nemzetközi, országos és helyi szintű programok is,  indult el, amelyek célja a környezeti kockázatok csökkentése volt.

Az éghajlatváltozás kiemelt politikai és társadalmi jelentősége miatt lehetőséget ad annak a kérdésnek  a megvizsgálására, hogy a fejlett ipari országok az uralkodó társadalmi és gazdaság paradigmák keretei között képesek-e elhárítani azt a veszélyt, amelyet saját biztonságuk és jövőjük szempontjából a legnagyobb természeti kockázatnak tartanak. (Az éghajlatváltozás minden országot érint, de ebben az írásomban csak a fejlett ipari országokkal foglalkozom.) Ennek a kérdésnek a vizsgálatát kezdtem el már több mit tíz éve az MTA TK Szociológia Intézetében, és az elért eredményeket foglaltam össze 2014-ben a Klímaparadoxonok című könyvemben (lásd MÉ 2015/6. szám – a szerk.) Az éghajlatváltozással foglalkozó kutatásaim eredménye alapján arra a következtetésre jutottam, hogy az éghajlatváltozás miatt szükségesnek tartott társadalmi változások és a fejlett ipari országokban a jelenlegi uralkodó társadalmi, gazdasági és politikai paradigmák között megvalósítható lépések között feloldhatatlan ellentmondások alakultak ki. (Ezekre az ellentmondásokra utal a könyv címéül választott klímaparadoxonok kifejezés.)

Ezért volt számomra különös jelentősége az elmúlt év végén Párizsban megtartott klímacsúcsnak, amelynek a célja – ebben a megközelítésben – ennek az ellentmondásnak a feloldása volt. Szociológus számára ritkán adódik olyan lehetőség, hogy a kutatási eredményeit a valóság igazolja vagy megcáfolja. A klímacsúcs azért is volt alkalmas az elért eredmény ellenőrzésére, mert minden eddiginél nagyobb erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy Párizsban olyan megállapodás szülessen, amely reményt ad arra, hogy az éghajlatváltás  kockázatai csökkenthetők és a klímaparadoxonok feloldhatók. Az ENSZ főtitkára Ban Ki Mun személyesen is sokat tett annak érdekében, hogy a párizsi tárgyalások eredményesek legyenek, de számos más tekintélyes személyiség, politikai és civil szervezetek és a sajtó is kiemelten foglalkozott 2015-ban az éghajlatváltozással és az év végi klímacsúccsal. Különös jelentősége volt annak is, hogy 2015-ban jelent meg Ferenc pápa „Áldott légy” című enciklikája, amely szintén kiemelt helyen és részletesen foglalkozott az éghajlatváltozással (lásd MÉ 2015/10 – a szerk.).

Magyarországon Áder János köztársasági elnök indította el a párizsi klímacsúcsot támogató kampányt. Ennek keretében több előadást tartott és elindította az Élő bolygó című honlapot. De más politikusuk, szakértők, civil, szervezetek és a sajtó is sokat foglakozott az elmúlt évben az éghajlatváltozással Magyarországon, és azzal, mi várható Párizsban.

 

Az előzmények

 

1972-ben Stockholmban tartották meg az ENSZ környezeti világkonferenciáját, ahol nemzetközi szinten is megvitatták a levegőbe kerülő üvegházhatású gázok és az éghajlatváltozás kapcsolatát. 1979-ben Genfben zajlott le az első éghajlati világkonferencia, ahol a résztvevők nemzetközi együttműködést sürgettek az éghajlatváltozás megelőzése érdekében, amit a konferencián résztvevő szakemberek többségének véleménye szerint emberi tevékenység idéz elő. Az éghajlatváltozás okairól folytatott viták, a még megválaszolatlan kérdések és a meglévő bizonytalanságok ellenére a kérdéssel foglalkozó szakemberek többsége között   az elővigyázatosság elve alapján – konszenzus alakult ki arról, hogy az éghajlat megfigyelt változásai az elmúlt évtizedekben az emberi tevékenység következtében – a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok miatt – alakultak ki. Ezt az álláspontot fogadták el az éghajlatváltozással foglalkozó szakmai testületek és a kérdéssel foglalkozó kormányok is. Ezzel magyarázható, hogy az éghajlatváltozással foglalkozó nemzetközi tárgyalások egyik legfontosabb célja az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése. E célt szolgálta a Kiotói Jegyzőkönyv (1997), amelyben az egyezményt aláíró országok átlagosan 5,2%-os csökkentést vállaltak. Ezt az álláspontot erősítette meg az ENSZ által létrehozott és 2500 szakember munkájára támaszkodó Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) 2007-ben kiadott jelentése is, amely arra a következtetésre jutott, hogy az éghajlat 95%-os valószínűséggel emberi tevékenység következtében változik (IPCC, 2007). Ezt megerősítette az IPCC 2013-ban kiadott újabb jelentése is (IPCC 2013). A fejlett ipari országokban a kilencvenes években elindított országos és helyi szintű éghajlatváltozási stratégiákban ezért a „megelőzés” kategóriájába tartozó programokat dolgoztak ki és kezdték el azok megvalósítását, abban a reményben, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésével az éghajlat további változásai elkerülhetők.

Ezt a várakozást az elmúlt évtizedek eredményei azonban nem támasztották alá, mert minden erőfeszítés ellenére a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok mennyisége tovább növekedett. További változást eredményezett ezen a téren a koppenhágai konferencia, amelyet 2009-ben tartottak, és ahol a Kiotói Jegyzőkönyvben megállapított időszak utáni időszakra vonatkozó   új kibocsátás-csökkentő megállapodás aláírása volt a cél.  Ezen a klímacsúcson az egyes országok és országcsoportok közötti érdekellentétek és a gazdasági szempontok megakadályozzák a megállapodás aláírását. A koppenhágai kudarc után számos szakértő, éghajlatváltozással foglakozó politikus is úgy gondolta, hogy klímakockázatok csökkentésének esélyei nagymértékben csökkenek, ezért fel kell készülni az elkerülhetetlen változásokra. Ettől kezdve az országos és a helyi szintű klímastratégiákban a csökkentés helyett egyre inkább az alkalmazkodás került előtérbe. Ennek ellenére tovább folytatódtak azok a nemzetközi tárgyalások is, amelyek célja a kibocsátások csökkentésének elérése volt. Az évekig tartó előkészítő tárgyalások után született meg az a döntés, hogy a 2015-ben Párizsban sorra kerülő klímacsúcson fogadják el az új elveken nyugvó új megállapodást. 2015. november 30. és december 12. között Párizsban került megrendezésre az ENSZ klímakonferenciája, amely az Éghajlatváltozási Keretegyezményben Részes Felek Konferenciájának  évente megrendezésre kerülő  21. találkozója volt.

 

Vigyázó szemetek Párizsra vessétek

 

A Magyar Szociológiai Társaság Holisztikus Ökológiai Szakosztálya, amelynek én vagyok az elnöke, ezért határozta el, hogy 2015 őszén Változó világ címmel egy, a párizsi klímacsúccsal foglalkozó előadássorozatot indított el együttműködésben az Öko Urbana Egyesülettel . Az előadássorozat alcíme ez volt: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”. A szakosztály célja megalakításakor egy olyan fórum kialakítása volt, ahol a természet és a társadalom kapcsolatával foglalkozó kérdéseket holisztikus szemléletben vizsgáljuk meg. Ezért ezt az  előadássorozatot is úgy szerveztük meg, hogy különböző szakterületek képviselői mondják el véleményüket a készülő, majd a megtartott klímacsúcsról. A holisztikus szemlélet ezen kívül azt is jelenti, hogy a szakosztály rendezvényein a tudományos megközelítések mellett művészeti és vallási szempontokat is figyelembe veszünk. Ennek a célnak az elérését segítették  az előadások előtt hangzó versek, az előadások után hallható zeneművek és a falakra kitett fényképek, amelyek a művészetek segítségével mutatták be a természet és a társadalom közötti harmonikus együttélés lehetőségeit. Az első előadás előtt hangzott el Áprily Lajos A csavargó a halálra gondol című verse, amely a természet közvetlen közelségében élő szegény ember természetben megélt örömeinek csodálatos megfogalmazása. 

Az első három alkalommal – amelyekre még a párizsi tárgyalások előtt került sor – a Föld ökológiai állapotának bemutatásával, a természet és a társadalom közötti harmónia elvesztésének okaival és ennek következményeivel, a klímacsúcsot megelőző tárgyalások és érdekkonfliktusok elemzésével, a várható eredmények bemutatásával foglalkozott. A klímacsúcsot követő két alkalommal pedig már a tárgyalások eredményeit értékelték a felkért előadók. Az előadások az MTA Könyvtár és Információs Központban, hétfő esténként hangzottak el. Az egyes estéken 40-50 érdeklő vett részt. Az ő lényegre törő és komoly kérdéseiknek és hozzászólásaiknak köszönhetően az előadások után érdemi viták és beszélgetések alakultak ki. Az előadássorozatról felvételek készültek, amelyek mindenki számára elérhetőek. (https://infocracy.hu/) Az az előadások iráni megnyilvánuló érdeklődést mutatja az is, hogy ezeknek az előadásoknak a nézettsége folyamatosan emelkedik. 

A terjedelemi korlátok miatt itt nincs lehetőség arra, hogy minden előadásról beszámoljak, ezért mindössze néhány előadás néhány fontos megállapítását mutatom csak be. A bevezető előadások a Föld jelenlegi ökológia állapotáról, a természet határainak átlépéséről és ennek következményeiről szóltak. Rámutattak arra, hogy a társadalmak működőképességének megőrzése szempontjából létfontosságú a természet határainak betartása, és hogy milyen fontosak minden olyan erőfeszítés, amelynek a célja a határsértések mértékének csökkentése és végül annak megszüntetése.

Saját októberben elhangzott  előadásomban azt mutattam be, hogy modern társadalmak kialakulásban a feudális kötöttségektől való megszabadulás mellett fontos szerepet töltöttek be azok az új természettudományos gondolatok, melyek alapvetően megváltoztatták a világról és magáról a természetről korábban kialakított vallásos képet. Ez az új világkép hozzájárult annak a vágynak a megfogalmazásához, hogy az emberek megszabaduljanak a természet kötöttségeitől.  Erről az egész Európa és végső soron a Föld minden országának életét megváltoztató paradigmaváltozásról számos kiváló könyv született már.  Ezek közül most  csak  Mircea Eliade vallástörténész A szent és a profán című könyvéből idézek egy részt,  amely a természet és a társadalom  megváltozott kapcsolatáról szól:  

 „A modern nem vallásos ember új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát, s megtagadja a transzcendenciát... Az ember önmaga alkotója, s csak abban a mértékben lehet valóban az, amelyben deszakralizálja önmagát és a világot.(Kiem. tőlem: AZL.)  A szakralitás áll közte és a szabadsága között.” (Eliade 1987,193)

Ez az új típusú szabadságvágy alapvetőn megváltoztatta a természet és a társadalom kapcsolatát. A tradicionális társadalmak a természettel összhangban, a természet határaira figyelve alakították ki az életüket, és normasértésnek számított a természet határainak átlépése. (Ennek ellenére ez gyakran előfordult.) Ezzel szemben a modern társadalmak számára a természet határainak átlépése elismerést kiváltó „sikertörténetté” vált. Ilyen sikertörténetek például a közlekedés területén a tér és az idő korábban meglévő határainak átlépését lehetővé tevő  az egyre gyorsabb vonatok, gépkocsik,  repülőgépek és az űrhajók. De ilyen sikertörténet az építészetben a felhőkarcolók építése, az egészségügyi ellátásban pedig a születéskor várható életkor  növekedése.  A természet határaitól elszakadó gazdasági növekedést segítette elő a piac szerepének növekedése és az aranyfedezet nélküli pénz elfogadása is. De hasonló tendenciák figyelhetők meg sport különleges világában is, ahol folyamatosan újabb és újabb világcsúcsok születnek és „álomhatárok” dőlnek meg. Az extrém sportok terjedése pedig egy olyan társadalmi jelenség, amelynek egyik ösztönzője éppen az, hogy a természet határainak minél különlegesebb módon történő átlépése elismerésre méltó sikernek számít. Ezzel híressé lehet válni és a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerülhet az, aki valamilyen rendkívüli teljesítményre képes. Ez az a könyv, amelyet a modern társadalmaknak ezt a sajátos vonása hívott életre, s amelynek éves kiadásai és ezek gazdasági sikerei azt jelezik, hogy a természet határainak átlépése ezekben a társadalmakban egy mintaadó tevékenységnek számít.  

Mindezek és számos most nem részletezett változás hatására a modern társadalmak különböző mértékben, de folyamatosan megsértik a természet határait.  Ennek egyik jól ismert következménye, hogy a fogyasztói társadalmakban a fogyasztási szintje érte el azt a szintet, amely már túllépi a természet határait. (Ezt a határt ma már számos fejlődő ország is elérte.) Ennek egyik számszerűsíthető mutatója az egy főre jutó CO₂ kibocsátás és a természetes nyelők szintje közötti kapcsolat. A természetes nyelők szintje becslések alapján 2-2,5 tonna/fő/év. (Global Carbon Budget , 2013)   A kibocsátás mértéke  2010-ben az európai országokban 5 és 15 tonna közötti érték volt, az Egyesült Államokban és Kanadában pedig 15 tonna felett.  (ENSZ Millenniumi Fejlesztési Célok indikátorai)

A határsértés kockázatainak felismerése után születtek a karbonmentes társadalomról szóló elképzelések, de ma már a határátlépés néhány országban olyan mértékű, hogy ezekben az országokban csak rendkívüli erőfeszítéssekkel érhető már el a természetes hatások közé való visszatérés.

A klímatárgyalásokon más megközelítésben foglalkoznak a CO₂-vel és más üvegházhatású gázok kibocsátásával, illetve annak csökkentésével. A cél azonban mindkét megközelítésben azonos: olyan új, hosszú távon fenntartható társadalom kialakítása, mely nem sérti meg a természet rendjét. Ez a célkitűzés azonban alapvetőn eltér a modern társadalmakban a természetről kialakított és uralkodó vált természettudományos paradigmától. E két, egymással ellentétes szemléletmód képviselői ott lesznek év égén Párizsban, és a klímacsúcs eredményei alapján tudjuk majd eldönteni, hogy a két szemléletmód közöl melyik hatása érvényesül  az erősebben.

Faragó Tibor, aki közel két évtizeden keresztül Magyarország klíma-főtárgyalója volt, november végén, egy héttel a tárgyalások megkezdése előtt tartott  előadásában azt mutatta be, milyen érdekellentétek feszülnek a tárgyalásokra készülő országok és országcsoportok között, és milyen eredményekre lehet számítani Párizsban. Minderről egy tanulmányában a következőket írta:

„A kormányok most – megannyi nem-kormányzati szerv figyelmétől kísérve – arra készülnek, hogy ez év végén a párizsi találkozón döntsék el, mit tesznek a következő másfél évtizedben e veszélyes környezeti folyamat lelassítására vagy megállítására. Az előkészületek nem túl biztatók, minden lényeges kérdésben meglehetősen távol vannak egymástól a főbb országcsoportok álláspontjai. A fejlett országok többsége jelentősebb, akár 30-40 %-os kibocsátáscsökkentést is vállalna 2030-ig, feltéve, hogy a fejlődők is számszerű és ellenőrizhető kibocsátásszabályozási (kibocsátást mérséklő) vállalást tesznek. Az éghajlatváltozással szemben sérülékeny fejlődő országok viszont már nemcsak azt tekintik kulcskérdésnek, hogy nagyobb támogatást kapjanak alkalmazkodási felkészülésükhöz, hanem azt is, hogy kártérítésben részesüljenek az éghajlatváltozásnak tulajdonított szélsőséges környezeti események miatti súlyos veszteségeikért.” (Faragó, 2015, )  Faragó Tibor előadásában kiemelte azt is, hogy Franciaország diplomáciai okokból, amelyben szerepe van a párizsi terrortámadásoknak is,  rendkívüli erőfeszítések tesz annak érdekében, hogy a tárgyalások egy Megállapodás elfogadásával lehessen lezárni.

 

Két nappal a klímacsúcs befejezése után, December 14-én, tartotta meg ifj. Zlinszky János  „Párizs után - karácsony előtt” című előadását, amelyben azt mutatta be, hogy a 2015. szeptember 25-27. közötti az ENSZ-csúcstalálkozón elfogadott új  Fenntartható Fejlődési Célok című program  és a Párizsban elfogadott Megállapodás olyan elveket rögzítettek, amelyek  bár  részben ellentmondásosak egymásnak, de  mégis  olyan kereteket alakítottak ki, amelyek elvi lehetőséget teremtenek a különböző ökológia  és társadalmi gondok orvoslásához.  Előadásában felemelő szép szavakkal beszélt karácsony nekünk szóló és a klímaváltozás szempontjából is aktuális üzenetéről.  Hiszen Jézus Krisztus a kor körülményeihez képest is szegényes körülmények között született meg, s egész életének példája is segíthet minket abban, hogy az életünk értelmét, ne a minél magasabb szintű fogyasztásban találjuk meg. A karácsony közelsége és az ünnepi hangulat segíthet minket abban is, hogy életünk új értelmet adjon az, ha hozzájárulunk az ökológia válság enyhítéséhez és az ezzel kapcsolatos nehézségek elviseléséhez.

 

 

 

Ugyanazon az estén Lányi András „Ökológiai rendszerváltozás” című előadásában azt a gondolatát fejtette ki, hogy már maga az oktatási rendszer is a fogyasztói társadalom értékeit közvetíti a felnövekvő nemzedékek számára és a tömegkommunikáció is ezt az ökológia szempontból tarthatatlan értékrendet erősíti meg.  Ez azért kulcsfontosságú kérdés, mert mostani klímamegállapodást a hatalmi tényezők attól függően fogják végrehajtani, hogy az érdekeltek – az emberek szerte a világon – képesek-e rábírni a saját döntéshozóikat erre. A felismerés, hogy közel az ökológiai összeomlás, az ún. fejlett világban alaposan elterjedt az utóbbi néhány évtizedben. A baj csak az, hogy egy szellemi fordulat a maga tempójában 3 emberöltő alatt zajlik le – most pedig egyszerűen nincs ennyi időnk.  Ezt a paradoxont csakis a tömegkommunkáció eszközeivel lehetne feloldani, amihez pedig érdemi politikai akarat szükséges.  A paradoxonnak a feloldása nélkül - bármi is történt Párizsban – pedig nem reménykedhetünk abban, hogy érdemi változásokat lehet elérni.

 

 

A párizsi tárgyalások befejezése után több mint egy hónappal került sor az egész sorozatot lezáró, a klímatárgyalások eredményeit értékelő négy előadásra.  A sajtóban elsősorban a Megállapodás elfogadásáról szóló hírek jelenek meg, amelyek mindezt sikerként mutatták be és kevés szó esett a ténylegesen elért - vagy inkább az el nem ért – szakmai eredményekről és arról,  ennek hatálybalépése még valószínűleg évek kérdése. Ezért volt különösen izgalmas   Tóth Gyula Gábor A katasztrofális klímakommunikációtól a klímakatasztrófa kommunikációjáig című előadása, amelyben arra mutatott rá, hogy a klímaváltozás kommunikációja  nem hatékony, mert  ha minden emberhez eljutna, hogy a klímaváltozásnak milyen hatásai vannak már most Magyarországon, és hogy  milyen további következmények várhatóak, akkor (kis túlzással) az anyák az utcán tüntetnének, hogy zárják be a szénerőműveket, a dühös és szomorú tömegek pedig más sürgős lépéseket követelnének. A kommunikációs szakember ezután felsorolta ennek „nyilvánvaló”, többé-kevésbé ismert okait, amelyek a következők: a téma természete miatt bonyolult és összetett, amelyet nehéz  közérthető nyelven jól megfogalmazni. Az erős médiazajban legyengül az üzenet hatása. A tudományos eredmények bizonytalansága és a tudósok közötti viták a politikusok és az ország lakosságára számára is bizonytalanságot jelentenek, és az sem elég egyértelmű, hogy a megelőzéssel, vagy az alkalmazkodással kellene inkább foglalkozni. Az ennél rejtettebb  „nem nyilvánvaló” okok között pedig a következőket szempontokat sorolta fel: maga a „klíma” szó az utca emberének túl absztrakt, nehezen érhető, a „változás” pedig általában reményteli változásra utal, ezért inkább kényelmessé tesz, ahelyett, hogy cselekvésre ösztönözne. A klímaváltozás gyakran térben és időben tőlünk távoli eseményként jelenik meg – sarkkör, olvadó gleccserek, jegesmedvék, 2070 –, amely az ország lakossága számára nem releváns információ. Több kampány reklámszagú, kedveskedő és nincs párhuzamban a realitással, és nem veszi figyelembe, hogy az emberek jól tudják: a kevesebb áramfogyasztással nem fogják a folyamatot megállítani. Az üzenetek hatása gyenge azért is, mert  általában azt  hangsúlyozzák, „miért történik”  mindez, és nem azt, „miért fontos ez nekem”. De talán mégis a legnagyobb hibája a klímakommunikációnak, hogy nem nevezi néven a bajt, és gyakoribbak a  pozitív üzenetek (öko-megapoliszok, karbonmentes jövő, zöld gazdaság, zöld fogyasztás), de kevesebb szó esik a reális kockázatokról. Tóth Gyula Gábor végül felsorolt néhány olyan javaslatot, amelyekkel ezen változtatni lehetne, illetve néhány pozitív kezdeményezést is említett (pl. a 150 hazai település polgármestereit felkészítő Klímaválasz programot, vagy a 'legrosszabb forgatókönyvekkel' dolgozó Impressions projektet), de kétségeinek is hangot adott, hogy létezik-e egyáltalán olyan kommunikáció, amivel hatékonyan lehetne átadni a klímaváltozás üzenetét.  A párizsi klímacsúcs  is ilyen „pozitív üzenetként” jelent meg a sajtóban  és  ezekről a tudósításokról is elmondható volt, hogy bennük „kevesebb szó esik a reális kockázatokról” .

 

Ugyanazon az estén Faragó Tibor előadásában részletesen ismertette, hogy mit  tartalmaz  és mit nem tartalmaz az elfogadott Megállapodás. Ezen kívül beszélt arról is, hogy a konferencia eredményessége érdekében a francia diplomácia, és különösen a tárgyalásokat vezető francia külügyminiszter, Laurent  Fabius, rendkívüli diplomáciai teljesítményt nyújtott.   A folyamatos egyeztetések során sikerült kompromisszumokat elérni, de ennek következtében a vitákat kiváltó kérdések,  és a Megállapodást elfogadását  esetleg megakadályozó kérdések, folyamatosan enyhébb megfogalmazásban került be a szövegbe vagy pedig kimaradtak abból.  Az előadások után elhangzó egyik kérdésre pedig azt  válaszolva elmondta, hogy Párizsban „elhalasztották az érdemi döntéseket egy későbbi időpontra.” Faragó Tibor  januárban megjelent  írásában a Megállapodás tartalmáról a következőket írta:

„A mostani párizsi megállapodás nem tartalmaz semmilyen konkrét, számszerűsített közös és egyes országokra lebontott/lebontható kibocsátás-csökkentési, alkalmazkodással vagy finanszírozással kapcsolatos célt, intézkedést; ezek csak később derülhetnek ki többek között az országok által majd elkészítendő és közzéteendő „Nemzetileg Meghatározott Hozzájárulás” (NDC) elnevezésű dokumentumokból. Az egyes országok részéről egyelőre csak az említett témakörökben az előzetes szándékok ismertek, ahogyan a majdnem minden ország által benyújtott „Nemzetileg Meghatározott Szándékolt Hozzájárulás” (INDC) elnevezésű dokumentumokból kitűnik. Az egyezmény égisze alatt tehát most párhuzamosan létezik a Kiotói Jegyzőkönyv annak Módosításával együtt, valamint a Párizsi Megállapodás, de úgy, hogy jelenleg (még) sem az előbbi, sem az utóbbi nem hatályos..” Faragó Tibor, 2016)

A Párizsban elfogadott megállapodásnak több értelmezési lehetősége is van. Az egyik az, hogy ez valóban rendkívüli diplomáciai siker. Még soha nem vett részt és fejtette ki álláspontját ennyi magas rangú politikus egy a természet és a társadalom kapcsolatával foglakozó nemzetközi fórumon. Eddig soha nem látott egyetértés fogalmazódott meg arról, hogy az éghajlatváltozás komoly kockázatot jelent a Föld minden országa és minden lakója számára. Egyetértés volt abban, hogy szükség van egy olyan nemzetközi megállapodásra, amelynek célja a kockázatok csökkentése és abban is, hogy minden országnak fel kell készülnie a már elkerülhetetlen változásokra. Ebben a megközelítésben valóban sikernek számít az elfogadott megállapodás. Érhető volt az ülésteremben megnyilvánuló öröm, és érthető az is, hogy a politikusok sikerként nyilatkoztak arról, amit Párizsban elértek.

Ha azonban abból a szempontból vizsgáljuk meg az elért eredményeket, hogy valójában mit sikerült elérni a kockázatok csökkentése érdekében, egészen más eredményre jutunk. Ebből a szempontból a párizsi klímacsúcs hasonló volt a koppenhágaihoz, hiszen az egyes országok és országcsoportok közötti érdekellentétek és a gazdasági szempontok Párizsban is megakadályozták egy érdemi megállapodás elfogadását. Nem sikerült megállapodni a mindenki által fontosnak tartott kibocsátás-csökkentésben, az egyes országok által önkéntesen vállalt kibocsátás-csökkentések  nem elegendőek a kívánt célok eléréshez és továbbra sincs esély arra, hogy az egyes országok által az elkövetkező években önként vállalt kibocsátások teljesítését egy nemzetközi szervezet ellenőrizze és a teljesítés elmaradása esetén szankcionálja. Ebben a megközelítésben mindaz, ami Párizsban történt, így értelmezhető: ma már 195 ország egyetért abban, hogy az éghajlatváltozás egy az egész emberiség jövőjét fenyegető veszély, de olyan veszély, amit a jelenlegi feltételek között az egyes országok kormányai nem tudnak elhárítani. Ebből a szempontból mindaz, ami 2015-ben Párizsban történt, ugyanolyan kudarcnak tekinthető, mint az, ami 2009-ben Koppenhágában történt. Koppenhága és Párizs között az a különbség, hogy míg Koppenhágában ez mindenki számára egyértelmű volt, Párizsban ez rejtett üzenetté vált.

Mindez felveti azt a kérdést, hogy egy olyan nemzetközi tárgyaláson, ahol az egyes országok vezetői és képviselői vesznek részt, van-e egyáltalán esély a kívánt célok elérésére. Az  elmúlt két évtizedben folytatott hasonló tárgyalások  tapasztaltai azt mutatják, hogy az éghajlatváltozás egy olyan összetett és bonyolult kérdés, és olyan jelentős gazdasági érdekeket érint, melyekkel az egyes országok kormányait  nem tudnak megbirkózni. (Az ózonréteg védelmében elért megállapodás, az 1987-ben aláírt Montreali Jegyzőkönyv, egy ennél jóval egyszerűbb kérdésre adott választ, és az érintett gazdasági szereplőknek nem okozott veszteséget. Ezért az éghajlatváltozás és az ózonrétek védelme között olyan lényegesek a különbségek, hogy ezek  ismeretébe a két jelenségről szóló gyakran hangoztatott  összehasonlítások nem kellőképpen megalapozottak, lásd Meadows at al, 2005.)

Tony Blair az Egyesült Királyság miniszterelnökeként a 2006-ban kiadott új országos klímastratégia bevezetőjében hívta fel a figyelmet: „A legutóbbi eredmények megmutatták, hogy egyetlen kormány sem képes egyetlen egy évben sem a kibocsátást ellenőrzése alatt tartani, mivel a nemzetközi üzemanyag- és energiaárak nincsenek az ellenőrzésünk alatt.” (Climate Change, The UK Programme, 2006, iv) Ez a mondat azért különösen fontos most számunkra, mert politikusok ritkán szoktak ilyen egyértelműen és nyíltan beszélni arról, hogy a lehetőségeik korlátozottak. Ebben a mondatban az is szokatlan, hogy Tony Blair leírta: azt a kérdést, amit brit kormány azokban az években  a legfontosabb politikai kérdésnek tartott, a kormány nem tudja megoldani. Ez  egyben azt is jelenti, a gazdaság társadalmi beágyazottsága az Egyesült Királyság olyan mértékben meggyengült, hogy az az ország, amely gazdaságilag a legfejlettebb hét ország közé tartozik, sem tud egy olyan számára kiemelt fontosságú célt megvalósítani, amely a kormányoknál erősebb gazdasági szereplők érdekekeit sérti. A párizsi klímatárgyalások azért nem sikerült érdemi eredményt elérni, mert nem azok a szereplők ültek le egymással tárgyalni, akiknek a Föld ökológiai állapotát veszélyeztető folyamatokra érdemei befolyásuk lehet.

Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy kormányzati szinten az éghajlat változása miatt szükségessé váló társadalmi változások területén csak mérsékelt eredményeket lehet elérni.  Annak ellenére, hogy a hivatalos kommunikáció a párizsi klímacsúcsot sikerként mutatja be, Párizs igazi üzenete más. Ezt az üzenetet „a sorok között olvasva” ismerhetjük meg. Párizs politikai  üzenete valójában így is értelmezhető: „Az éghajlatváltozás súlyos veszélyt jelent az egész emberiség számára, de ezt a veszélyt a jelenlegi körülmények között a  kormányok nem tudják elhárítani. Ezért mindenkinek azt javasoljuk, hogy készüljön fel a várható változásokra és saját lehetőségeit figyelembe véve dolgozza ki a saját éghajlatváltozási stratégiáját.” A rejtett üzenetnek a megértést segíti a klímatárgyalások befejező eseményről készült karikatúra is.

Ezt az „üzenetet” már párizsi klímacsúcs előtt is sokan megértették, hiszen a korábbi klímacsúcsok üzenete is ehhez hasonló volt. Az elmúlt évtizedekben több ezer helyi közösség (az önkormányzatok vezetőivel vagy nélkülük) kezdte a saját életét úgy átalakítani, hogy a közösség életét fenyegető kockázatokat csökkentse, és hogy megvalósítsa a természet és a társadalom közötti harmonikus kapcsolatot. Számos olyan kezdeményezés ismert, ahol a helyi közösségek – ökofalvak, falvakban élő új közösségek, off-grid közösségek, átalakuló városok – az ökológiai válságra keresik a választ. A még ma is működő hagyományos falusi közösségek felértékelődése szintén ennek a tendenciának az egyik megnyilvánulása. Ezek a társadalmi jelenségek Ulrich Beck feltételezését erősíti meg, aki a kockázati társadalomról szóló könyvében azt fogalmazta meg, hogy a közös veszély felismerése új közösség- és társadalomformáló erővé válhat (Beck, 1986). Az eddigi tapasztalatok alapján ezekben a közösségekben – a rengeteg akadály és konfliktus ellenére – olyan megoldások kidolgozására és megvalósítására kerül sor, amelyek az európai országokban a 21. században is lehetőséget teremtenek egy olyan életmód kialakításra, amely nem lépi át a természet határait.  Éppen ezért ebben az évben – az előző sorozat folytatáskánt – elindítjuk a Helyi szintű válaszok az ökológiai válságra című előadássorozatot. Ennek célja helyi és közösségi szintű ökológiai programok nemzetközi és hazai jelentőségének bemutatása, ezek eredményeik és kudarcaik elemzése, és a jövőbeli lehetőségeik számbavétele. E sorozat keretében nyolc elméleti előadás hangzik majd el, és nyolc, Magyarországon évek óta működő ökotudatos közösség mutatkozik be.

Mindaz, ami az elmúlt év végén Párizsban történt, megerősíti a korábban leírt eredményt, mely szerint a jelenlegi paradigmák keretei között minimális esélye van annak, hogy kormányzati szinten érdemi válasz szülessen az ökológia válságra. Az eddigi tapasztalatok alapján  az érdemi válaszok megszületésének  nagyobb esélye van azokban a közösségekben, amelyek tudatosan törekednek arra, hogy  új paradigmák kereti között, holisztikus szemléletben keressék  a megoldást az ökológia válságra.

 

 

Felhasznált irodalom

 

Antal Z László (szerk.) (2008): Klímabarát települések. Elmélet és gyakorlat. Budapest: Pallas Kiadó, 1-485. p.

Antal Z László (2008a): Éghajlatváltozás és a tudományos forradalom szükségessége – Klímabarát települések és közlekedés az Egyesült Királyságban. Klímabarát települések. Elmélet és gyakorlat. Budapest, Pallas Kiadó. In: 36-80. p.

Antal Z László (2015): Klímaparadoxonok – Lehet-e harmónia természet és társdalom között?, L’Harmattan, Budapest

Antal Z. László (2015)  A klímaparadoxonok felo. lehetőségei Magyar Építóművészet  2015/6/Utóir. 46-50 o.

Assadourian, Erik (2008): Hogyan tehetők a közösségek elkötelezetté a fenntartható világ iránt? In: A világ helyzete – fenntartható gazdaság (A washingtoni Worldwatch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról) Föld Napja Alapítvány, Budapest

 Átalakuló városok In: Lehet más a világ közösségi portál, https://lmv.hu/atalakulo-varosok.

Balogh János (1985) A megsebzett bolygó. Móra - Kossuth Kiadó, Budapest, 149 p.

Beck, Ulrich (2003): A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság, Budapest, Századvég Kiadó. 448 p.

Boda Zsolt (2004): Globális ökopolitika. Budapest: Helikon.

Global Carbon Budget 2012 (Global Carbon Project 2012)Climate Change (2006): The UK Programme 2006.

Eilade, Mircea (1987) : A szent és a profán, Európa Könyvkiadó, Budapest

ENSZ Millenniumi Fejlesztési Célok indikátorai, https://mdgs.un.org/unsd/mgd/Data.aspx.Éghajlatváltozás (2007): Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) Negyedik Értékelő Jelentése. Budapest: KvVM.

Faragó Tibor (2015) A diadalív árnyékában, In: Fenntartható Fejlődés Plusz 2016, HVG Kiadványok, Budapest

Faragó Tibor (2016):   A párizsi klímatárgyalások eredményei. Magyar Energetika, 1,szám  8-12. o.

IPCC (2007a): Climate Change 2007: Mitigation. Cambridge: Cambridge University Press

Láng István (2005): Időjárás és éghajlat: változás –hatás – válaszadás. „Agro-21” Füzetek, 43. sz.

Laudato si’ (2015):, Ferenc pápa Áldott légy kezdetű enciklikája közös otthonunk gondozásáról, Szent István Társulat. Budapest

Meadows, Donella – Randers, J. – Meadows, Dennis (2005): A növekedés határai harminc év múltán. Kossuth, Budapest

Rockström, J. – Steffen, W. – Noone, K. – Persson, Å. – Chapin III, F. S., Lambin, E. F. – Lenton, T. M. (2009): A Safe Operating Space for Humanity. Nature. 461, 472–475. p.

Vida Gábor (2009): Véges Föld és végtelen vágyak. In: Kóródi Mária (szerk.): Az erőszak kultúrája. Fenntartható-e a fejlődés? Pallas, Budapest, 59–85. p.

 

 

Keretes 1:

 

A Magyar Szociológiai Társaság Holisztikus Ökológiai Szakosztálya előadássorozatának programja a következő volt:

                

Szeptember 28.

Nagy Endre (Semmelweis Egyetem, professor emeritus): Isten, a természet és az ember egysége Simone Weil alapján

Kuslits Béla (Budapesti Corvinus Egyetem, PhD hallgató): Antropocén
Október 12.

Antal Z. László (MTA TK Szociológia Intézet, tudományos főmunkatárs): Társadalmi normák és a természet határai

Vadovics Edina (GreenDependent Intézet, szakmai vezető): A természet határain belüli élet lehetőségei

November 23.

Faragó Tibor (ELTE-TTK Környezettudományi  Doktori Iskola oktatója, SzIE c. egyetemi tanára): Nemzetközi klímapolitika: a párizsi tárgyalások előzményei és kilátásai 
December 14.  

Lányi András (ELTE TÁTK Humánökológia Szak, ny. egyetemi docens): Ökológiai rendszerváltozás
ifj. Zlinszky János (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, egyetemi docens, Regionális Környezetvédelmi Központ,vezető munkatárs):  Párizs után - karácsony előtt

2016. január 18.

Faragó Tibor (ELTE-TTK Környezettudományi Doktori Iskola oktatója, SzIE c. egyetemi tanára): Ígéretek és tettek: mi lesz a klímapolitikai (Párizs) és a fenntartható fejlődési (New York) csúcstalálkozók után? 

Botos Barbara (környezetpolitikus): Érdekek és értékek Párizs előtt és után

Bányai Ádám (PPKE, egyetemi hallgató): A jövő lehetőségei egy egyetemista szemével           

Tóth Gyula Gábor (BEE Environmental Communication, kommunikációs szakértő):   

Katasztrofális klímakommunikációtól a klímakatasztrófa kommunikációjáig 

 

 

 

Keretes 2:

 

Áprily Lajos:
A csavargó a halálra gondol

Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
"Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -"

Uram, te ezt így nem akarhatod.

Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?

Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kivánod,
igéd szerint: egészen meztelen.